Ohrid, a Balkán egy eldugott gyöngyszeme
Ohrid
Mivel repülőnk Szkopjéban landolt, így rövid utazás várt még ránk. Eleinte már az is kisebb kihívást jelentett, hogy eljussunk célállomásunkra. A kihívást nem a kissé kaotikus tömegközlekedés, vagy az elmaradott infrastruktúra okozta, ha nem a nyelvi korlátok. Igyekeztem előre tájékozódni és már az interneten kideríteni mikor közlekednek buszok a két város között. Napokat töltöttem el a kutakodással – na nyilván nem 0-24 ezzel foglalkoztam – mire sikerült találtam egy angolul is kommunikáló és megbízhatónak tűnő weboldalt. A menetrend keresés nehézségeitől függetlenül egy rossz szavunk nem lehet, izgalmasan indult a sztori.
Szkopjéban töltöttük az első éjszakát, majd reggel szedtük a sátorfánkat és megcéloztuk a buszpályaudvart. A napunk remekül indult, és ez nagyban köszönhető a szállásunkon kapott szuper reggelinek. Választhattunk helyi vagy kontinentál típusú reggelik közül. Az előbbire voksoltunk. Nagyjából 15 perc telt el, mikor szóltak, hogy kész a reggeli. Lemásztunk a szobából az apró, árnyékos kertbe, ahol elénk pakoltak két hatalmas bureket. A jószágok spenóttal és egy túró állagára hajazó könnyed sajttal voltak megpakolva, mellé pedig mezei joghurt és egy-egy alma dukált. Kávé nélkül ritkán indítjuk a reggelt és ezzel a szokásunkkal most sem kellett szakítanunk. A helyi kávé számomra újdonság számba ment, de aki ivott már például Törökországban kávét, már szembesülhetett a karakteres íz és az ujjnyi vastag zaccréteg jellemezte katyvasszal. Bejött a kombináció. Imádtuk. Alapvetően szeretünk kipróbálni helyi ízeket. A gasztronómiai élvezetek kutatása fontos részét képezik utazásainknak. Sajnos ez nem mindig passzol bele a low-budget mentalitásba, de Macedóniában több esetben is belefért szerencsére, hogy megkóstoljunk helyi ételeket. A lényeg, hogy miután az utolsó morzsáig befaltuk a reggelit, széles mosollyal az arcunkon indultunk el előkeríteni a buszunkat.
A buszpályaudvar durván 15 perc sétával elérhető volt, így aztán úgy döntöttünk, hogy útközben belefér egy megálló, hogy felvegyünk készpénzt. Azt a tanácsot kaptuk, hogy semmiképpen se a reptéren váltsunk eurót dénárra, így ez logikus döntésnek tűnt. Az tó mellett arra készültünk, hogy sok helyen eurót is elfogadnak, de macedón dénárt is tartottunk magunknál a biztonság kedvéért. A buszpályaudvarra érve kellemes csalódás volt, hogy nem csak ciril betűkkel voltak feltüntetve az induló buszok és a pénztáros nénikék ráadásul perfekt értettek angolul, így a helyszínen már minden gördülékenyen ment. A busz kényelmes volt és elvitt oda ahova kellett, így egy rossz szavunk nem lehetett. Plusz egy megmosolyogtató apró meglepetést is tartalmazott az utunk. A táj bámulása közben lettem figyelmes az ablakokon szereplő “Vészkijárat” feliratra. Egykor bizony magyar popsik koptatták ezeket az üléseket. Körülbelül három és fél órája utaztunk, amikor a buszról megpillantottuk a tavat. Egy kicsit hasonló érzés fogott el, mint amikor az ember a vonatról először megpillantja a Balatont. Kellemesen bizsergető izgulás.
A görög, római és török kor nyomában
Első teljes napunkon a tóparti városkában a kulturális sokszínűségre és a történelmi múlt árulkodó jegyeire fókuszáltunk. Sétánk első állomása az ókori hellén színház volt, melynek építését kb. kr.e. 200-ra datálják a hozzáértők és Macedónia egyetlen viszonylagos épségben fennmaradt ókori görög stílusú építménye. Az országban található többi ókori színház maradványa a római időkhöz fűződik. A színházhoz az út meredek, kikövezett kis utcácskákon vezetett fel, melyekben akarva-akaratlanul megálltunk kicsit gyönyörködni. Teljes mértékben mediterrán fíling járta át a levegőt.
Pár perc múlva megérkeztünk a színházhoz. Anna régészetet tanul, ami egyben az egyik legnagyobb szenvedélye is, így a történelmi romok kötelező állomások. Ezt általában cseppet sem bánom. Tizenhat-tizenhét éves koromig toronymagasan a történelem volt a kedvencem és sokáig pedzegettem, hogy én bizony Indiana Jones nyomdokaiba lépek. Lenyűgözött a színház látványa. Az építményt a rómaiak is használták. Egyik kedvenc szórakozási formájuknak, a gladiátor játékoknak is otthont adott a színház. Nyaranta a mai napig használják koncertekre, előadásokra, de sajnos így is kissé elhanyagolt állapotban leltünk rá. A falépcső, ami felvezetett a legfelső sorba például annyira megviselt állapotban volt, hogy inkább kerültünk egyet, hogy máshonnan közelíthessük meg a kőből faragott ülőhelyeket. Szerencsénkre nem kellett tömegekkel harcolnunk, hogy a díszpáholyból figyelhessük helyi srácok hogyan rúgják a bőrt a színpad szerű fa tákolmányon.
A panorámában való gyönyörködés után rövid séta várt ránk következő megállónkig, ami nem más volt, mint Paloshnik. Mint később megtudtuk egy kedves helyi önkéntes idegenvezető nénitől, ez a szó maga fennsíkot jelent. A hölgybe a romok felé közeledve botlottunk bele, illetve inkább ő botlott belénk. Egyből felajánlotta, hogy sztorizik a helyről kicsit vagy akár körbe is vezet. Becsületkasszás rendszerben csapolta a turistákat, így egy túrórudi áráért lettünk gazdagabbak rengeteg érdekes ténnyel és információval. Még bőven többet is beszélt a fél óránál, amiben kezdetben megállapodtunk. Rettentő pozitív élmény volt a hölgy kedvessége és a lelkessége, amivel át szerette volna adni a tudását. Látszott, hogy egyáltalán nem a pénz élteti, ha nem, hogy minnél több ember megismerhesse a hely történetét.
Róttuk tovább a város macskaköves utcácskáit és perceken belül elértük a következő becserkészendő látványosságot. Az odafelé vezető úton pedig szimplán elvesztünk a tó kékségében. Meglepően tiszta és csodás élénk kék színek amerre csak a szem ellát.
Tulajdonképpen a következő látványosság, ez az apró templom, a legnépszerűbb pontja a városnak a turisták körében. Nem véletlenül. Egy tóparti sziklaorom tetejére épült, Keresztelő Szent Jánosnak szánt templom és a szemünk elé táruló panoráma kombinációja brutálisan szép. Viszonylag távol áll tőlem a profi fotózás, így a képek nem tudják teljesen visszaadni a látványt. Nem tudok mást tenni, mint szívből javasolni a személyes szemügyrevételét.
Ezen a helyen elég sokat időztünk, csupán az elénk táruló tavat bámulva. Maga a templom is nagyon szemrevaló, de nem merészkedtünk be, mert úgy éreztük nem nyújtana pluszt a jóval nagyobb és régebbi templomhoz képest ami a városban fellelhető. Ide többször visszatértünk gyönyörködni a naplementében például. Illetve ezen kívül egyszer a vízről is megcsodálhattuk, mikor katamarános transzportot vettünk igénybe egyik tó-parti desztinációnkhoz. Erről a szuper élményről részletesebben egy másik cikkben írok majd, ahol Ohrid környékéről diskurálok majd.
A napunkat két másik nagyon szép koraközépkori templommal folytattuk, de ezek részletes sztorijával már nem untatnálak titeket, maradjunk annyiban, azok a falak és eredeti, kora-középkori freskók is tudnának mesélni ezt-azt.
Annak érdekében, hogy nehogy elvétsétek őket Ohridi kalandozásaitok során, a nevük: St. Sophia és a másik, ami egy kicsit eldugottabb épület, a Holy Mary Peribleptos névre hallgat. Mind a két bizánci stílusú templom meglátogatása erősen javasolt, mert bár hasonló az építészete az előtte meglátogatottakéhoz, mégis egyediek a maguk módján. Érdemes megkérni a pénztáros nénit/bácsit, hogy ha van ideje mondjon pár szót a templomról, mert váratlán és érdekes információ morzsákhoz juthat így az ember.
Mókás utcajelentbe futottunk bele miközben az elsőként említett, St. Sophia templom hollétét kutattuk. Egy keskeny utcácskán hangos zenére lettünk figyelmesek. Pár lépéssel odébb pedig már láthattuk is a zene forrását. Kamerák minden fele, fény-, és hangtechnikai kütyük zárták el az utat. Egy videóklip forgatás kellős közepébe csöppentünk. Najó, megeshet, hogy kicsit túloztam, amikor azt írtam, hogy mindenfelé kamerák voltak. Egy kisszabású forgatásról volt szó, a stábbal együtt négy-öt emberről beszélhetünk. Egy mellszőr lobogtató macedón srác dalát vették fel. A zenei stílus a térségben valószínűleg rettentő népszerű. Balkáni mulatós.
