Távol a város zajától – Sigulda és a Gaujas Nemzeti Park

Riga csodálatosan sokszínű és izgalmas városnak bizonyult. Némileg váratlanul. Élveztük az itt töltött napokat. Viszont azt is tudtuk, hogy két teljes nap alatt mindent (is) képesek leszünk szemügyre venni, kipróbálni vagy egyes esetekben megkóstolni. A harmadik napunkra ki kellett találnunk valamit, ami nem Riga. Ott volt a lehetősége a sokat dícsért lett tengerpart és Jurmala felkeresésének, de januárban ez annyira nem volt vonzó opció. E helyett Siguldára és a Gaujas Nemzeti Parkra voksoltunk. Nem bántuk meg. Bármennyire is klisékliséklisé.

A terv pofon egyszerű volt. Reggek egy kora reggeli felpattani a külvárosi állomáson, Siguldán leszállni és lábon felkeresni pár várat, barlangot és lecsekkolni a téli Lettország egy másik szeletét. Franciaországi kalandunk után próbáltuk volna alaposan lecsekkolni, hogy honnan indul a vonat, de sehol nem volt kiírva. Három vágány volt, így ez azért nem volt óriási kihívás még így sem. A vonat és az utazóközönség fizimiskája kísértetiesen Magyarországra emlékeztetett. Jó érzés volt.

Egy óra reggeli zötykölődés után meg is érkeztünk Siguldába. A város leginkább a bobpályájáról és az itt kinevelt lett olimpikonokról híres. A pálya még a szovjet időkben épült, de némi átalakítással ma is használatban van. Szoktak itt VB-ket is rendezni ebben a Lettországban meglepően népszerű téli sportágban. Mi erről most nem derítettünk ki többet. Ellenben az állomással szemben levő kávézópékség csalogatásának nem tudtunk ellenállni. Feltankoltunk beugrottunk az állomás melletti Tourist infoba pár kérdésre és egy térképre, majd iziben el is indultunk a köbö négy órás sétának ígérkező túrára. Végállomásunk a Turaida kastély, ami a folyó túloldalán található. A távolban sokszor fel-felbukkant a vörös téglából épült vár. Nehéz lett volna eltéveszteni.

Ahogy az életben is érdemes az utat is élvezni és nem csak a végcélon tartani a szemünket, mi is élveztük az útba eső meglepetéseket. Az első ilyen a Sigulda kastély volt. A 17. századi kastély felújítás alatt volt éppen, de a mellette található 12. századból származó (legalábbis egyes alkatrészei) Livóniai rend vára tárva-nyitva várt ránk. És csak ránk. Az egyik plusz volt a kirándulásban, hogy tényleg sikerült elszökni a város zaja elől. Rajtunk kívül egy vérszomjas ovisokból álló csoport ostromolta csak a várat. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a hátralévő erdei úton összesen három emberrel futottunk össze.

Az első benyomásunk nagyon pozitív volt ezekről a rekreációs, kulturális terekről. Nagyon szépen ki volt pofozva a vár, a környezete a parkokkal, a túrautak és maga Sigulda is. A vár egyik tornyából frankó kilátás nyílt a – norvég szemmel nézve – dombokkal szegélyezett folyó völgyre. Innen pillantottuk meg először a végállomásunkat.

Sigulda egy másik nevezetessége a színes sétapálca, aminek saját parkot is állítottak. Nem tudtuk kideríteni, hogy honnan ered ez a megbecsült városi erekje, de muris megjelenést kölcsönzött a parknak, amit Anna kifejezen csípett. Ahogy a képen is látszik, itt megidézte a benne megbúvó 12 évest.

A folyón átkelésének egy meglepően drága verzióját választottuk. Libegőztünk a folyó felett. Kalandosan hangzik és a cselesen erős szél miatt az is volt. Ettől függetlenül drágáltam a fejenként 8 eurot (egy irány) erre három percre. Annyi előnye volt, hogy nem ezt a közlekedési módot választjuk, akkor kihagyjuk az egykori Krimulda nemesi földbirtokot. Az emberek hiánya,  az enyhén megtépázott épületek és a sötét borongós időjárás nem segítettek barátságosabbá varázsolni a ma szanatóriumként működő épület komplexumot. Nyáron élettel körülvéve elbűvölő lehet. Most ez nem jött át. A hangulathoz igazított képek árulkodók. De örülök, hogy erre vezetett utunk. Érdekes hely. Plusz az innen kiinduló túraút szuper panorámával jutalmazta a vizitet.

Innentől egy meglepően jól karbantartott, sokszor fából eszkábált lépcsőkkel megtoldott erdei túraúton battyogtunk. Túlzás lenne azt állítani, hogy szép időnk volt, de szerencsére elég jól alkalmazkodtunk már hasonló körülményekhez. Pedig én elég kényes tudok lenni időnként. De úgy tűnik sikeresen kiljebb toltam kicsivel a komfortzónámat. Az út is szép helyeken vezetett.

Az egyik ilyen szép hely volt a Gutmanala barlang. A Baltikum legnagyobb ilyen formációja. Ami a méreteinél érdekesebb volt, azok a több száz éves rajzfirkák voltak. Egy tragikus szerelmes sztori is kötődik a barlanghoz, amiről itt olvashattok bővebben angolul. Eleinte mítosznak vélték, de aztán hivatalos feljegyzések is felkerültek, amik alátámasztják a Turaidai Rózsa történetét. Valószínűleg ez és az állítólagos gyógyító vizű „szent” forrás vonzotta ide már több száz évvel ezelőtt is a turistákat. Most egyedül bámészkodtunk a méretes lyuknál.