Életem első 18 évét a magam zárt kis világában fel s alá rohangálva töltöttem. Nem agyaltam túl, hogy mi lesz a gimi után. Nem voltak terveim. Brutál lusta diák voltam. A barátokkal a gangon lógva töltöttem időm jelentős részét. Focizgattunk és kibeszéltük az élet “nagy” problémáit. Azt főleg nem terveztem, hogy a közeljövőben a sarkkörön túl találom magam. Imádtam Budapesten felnőni és ekkor a jövőmet is itt képzeltem el, lehetőleg a barátaimhoz és a családomhoz minnél közelebb.

Szerencsére nem volt beleszólásom abba, hogy 2011-ben jelentős változás történjen a nem létező terveimben. Apukánk munkát kapott Norvégiában. A sarkkörön túl egy Alta nevű kisvárosban. 18 éves voltam ekkoriban és ezelőtt nem igen dugtam ki az orrom az országhatárokon túlra. Nem is gondoltam, hogy valaha külföldön fogok élni. Talán részben ezért sem tudtuk megérteni két tesómmal, Atival és Krissel, hogy milyen következményekkel is fog járni ez a lépés.

Arra viszont élénken emlékszem, hogy nem repestünk az örömtől. A történések rossz oldalára fókuszáltunk. A barátainkat akikkel majdnem minden nap együtt rontottuk a levegőt most magunk mögött hagyjuk. Csak úgy, mint nagymamánkat akinek rengeteg köszönhettünk és a családi házat amihez millió szép emlék kötött.

Így lassan 9 év távlatából viszont csak azt tudom mondani, hogy eszméletlenül hálás vagyok a szüleinknek azért, hogy meglépték a költözést. Nekik sem lehetett könnyű és mi ebbe nem gondoltunk bele. Arról nem is beszélve, hogy teljesen kizártuk a kretén tini agyunkból azt a rengeteg szuper lehetőséget ami ezzel a lépéssel járt.

Röviden ez a sztorija annak hogyan kerültünk 2011-ben Budapest külvárosából egy békés apró észak-norvég városkába, Alta-ra. Totál más világ, ahol télen másfél hónapig teljes sötétség uralkodik, nyaranta pedig hajnal háromkor még nappali világosság tombol. A pozitív oldala a dolognak, hogy nem véletlenül hívják a sarkifény városának Altát. E mellé társultak a szenzációs telek. Minden felé fehérség amerre a szem ellát. Nagyon imádtuk ezt a részét a dolognak. Az alkalmanként -25 fokokhoz és a korábban említett sötétséghez azért kicsit hozzá kellett szokni, de szerencsére meglepően könnyedén vettük ezt az akadályt.

Nekem egy év után véget is ért ez a kaland. Illetve én döntöttem úgy, hogy szeretnék élni azzal a lehetőséggel, hogy a költözésünk évében felvettek az SZTE-re. A családtól való elszakadást megkönnyítette, hogy Szeged nem teljesen idegen környezet várt. Apukánk itt született és nőtt fel. Nagymamánk, Zsuzsa mama pedig óriási segítség volt a kezdeti időszakban. Szeged megszámlálhatatlan kellemes emléket és néhány életre szóló barátságot produkált az évek során. Itt találkoztam kedvesemmel, Annával, akivel aztán együtt vállaltuk be az újabb norvég kalandot. Egyetlen másodpercre sem bántam, hogy hazaköltöztem és négy évet a napfény városában éltem.

Ezekben az években egy-egy karácsonyi látogatásra limitálódott a Norvégiában, a családommal töltött idő, akik továbbra is Altán élték észak-norvég mindennapjaikat.

Az egyetem utolsó két évében – amikor végre magamhoz tértem és elkezdtem az egyetemre fókuszálni, élvezni a kampuszon töltött időt is és nem csak a bulikat – kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy szeretnék élni a lehetőséggel és visszaköltözni Norvégiába. Szerettem volna itt megcsinálni a mesterképzést. Őszintén szólva ekkor még nem hittem el teljesen, hogy ez összejöhet.

Szerencsére Anna legalább annyira szeretett volna belevágni ebbe a kalandba, mint én. Segített a döntésben, hogy 2015-ben tettünk egy 3 hetes körutazást Dél-Norvégiában, ami egyfajta hangolódás is volt. 2016 őszén aztán elkezdtünk norvégul tanulni egy online-nyelvsuliban. Fontos lépés. E nélkül a fél év nélkül, amíg magunkra szedtük az alapokat, minimális esélyünk sem lett volna boldogulni az elején.

Amikor eljött a költözés ideje, végül Bergenre esett a választásunk ahol másfél év “asszimilálódással” számoltunk. Ugyan tudtuk, hogy ha felvesznek az egyetemre akkor másfél év után költözni kell Trondheimbe, Bergen viszont akkor is hívogató volt. Egyfelől az ország második legnagyobb városa ami miatt bőven van remény elcsípni egy munkát. Másfelől Kris egy évvel ezelőtt kezdte az egyetemet Bergenben így egy potenciális reunion lehetősége is kecsegetető volt. Harmadrészt pedig brutál csodás környezet övezi a a várost (mondjuk ez a legtöbb norvég városra igaz).

Röviden összefoglalva… Anna relatíve rövid időn belül kapott munkát, bedolgozta magát, a munka miatt kapott állandó norvég személyi számot, közben folytatta a norvég tanulást és lenyelvvizsgázott amire szüksége volt, hogy elkezdhesse a mesterképzést. Keményen megdolgozott érte, hogy most itt lehessen és norvégul tanulhassan az ország egyik legjobb egyetemén.

Bergenben átmentünk kisebb-nagyobb hullámvölgyeken. Az érem két oldaláról ami ezt a kezdeti időszakunkat jellemzte egy másik cikkben olvashattok majd bővebben hamarosan.

Két rövidebb dolgozós periódus után egyre csökkent az esélyem a munkára. Elkényelmesedtem. Igyekeztem ettől függetlenül hasznosan tölteni ezt az időt, de felesleges lenne takargatni, 2017 nyarán volt egy durvább mentális mélypontom. Aztán pár hónappal később, novemberben, kaptam egy gyakornoki állást. Egy fizetés nélküli gyakornoki állást. A pozitív oldala: egyfelől az angolom rengeteget fejlődöttt ebben az időszakban, ami nagyon jól jön most az egyetemen. Másfelől értékes tapasztalatokat szereztem egy norvég munkahelyen és még értékesebb kapcsolatokat építhettem. Más kérdés, hogy ezt a lehetőséget a saját magam által támasztott limitek miatt nem tudtam teljesen kiaknázni. Ettől függetlenül hálás vagyok ezért a lehtőségért.

Rólam ez sokáig nem volt elmondható. Nekem hatalmas mázlim volt azzal, hogy alapból volt személyi számom 2011 óta. A munkakeresés kevésbé ment jól, anyagilag nem fért bele, hogy folytassam a norvég tanulást és hagytam elkopni a dolgot.

A következő nagy változás akkor történt, amikor 2018 tavaszán eredményt kaptunk az egyetemi jelentkezésünkről. Kitörő örömmel olvastuk, hogy mindkettőnket felvettek. A bibi csak az volt, hogy Annát “csak” Bergenbe. Ezzel szemben én egyedül az NTNU-re jelentkeztem Trondheimben. Természetesen nem szerettünk volna két külön városban tanulni a következő két évben. Szerencsére Anna fellebezésére pozitív válasz érkezett és kiderült, hogy csak elnéztek valamit. Kissé bizar volt, de a lényeg, hogy ezért lehetséges, hogy miközben ezeket a sorokat írom Anna épp a szomszéd szobában tanul és nem 400 km-re innen egy bergeni albérletben. 

2018 augusztusában Trondheimbe költöztünk és az NTNU-n tanulunk. Az csak pont az i-re, hogy Ati is Trondheimben tanul az NTNU-n, így “tesóváltás” következett. A következő két évben Atival fogjuk együtt rontani a levegőt. A kezdetekben egyébként hiányzott Bergen, megszerettük a fjordok kapuját. Azóta viszont Trondheimben is megtaláltuk azt ami miatt sokak szerint Norvégia legfrankóbb diákvárosa.