Arles – avagy Van Gogh és a rómaiak

Öveket becsatolni… a Dél-Franciaországban töltött két hét legkalandosabban induló napja következik, amit végül Arles felfedzésével töltöttünk. Najó… igazából csak mi tettük magunknak izgivé a délelőttünket egy bakival.

Baki az Avignon expresszen

Az egész úgy kezdődött, hogy este eldöntöttük, hogy a mai napot Gordes-ra szánjuk – amit végül egy nappal később ugyan, de megvalósítottunk – és vonat-busz kombóval elugrunk kicsit rurálisabb környezetbe. Pofon egyszerű volt a recept. Először vonattal Cavailon, ahonnan busz Gordes-ig.

Ezt jól a fejünkbe is véstük, kinéztük a vonatunkat, majd fel is szálltunk a vonatunkra. Legalábbis ebben a gondolatban zötykölődtünk 20-25 percet, amíg le nem csekkoltam az ilyenkor aranyat érő ’google maps’-en, hogy merre is járunk. Hopi. Észak felé robogtunk, ami nagyjából…kábé….teljesen rossz irány volt számunkra. Ez elég nagy meglepi volt, mert a vágány és az indulási idő is passzolt a jegyünkön szereplő infóval. Reménykedtem benne, hogy hamarosan lesz megálló. Végigfutva a vonaton, legalább annyit sikerült kideríteni, hogy Lyon a vonat végállomása. Lyon viszont bőven elég messze volt még ahhoz, hogy rámenjen a fél napunk erre a bakira.

Szerencsénkre kábé 15 perc múlva elértük a kövi megállót és le tudtunk pattanni. Pechünkre egy Le Teil nevű aprócska településen, ahonnan a következő vonat este nyolckor indult vissza Avignonba. Reggel 09.30 volt ekkor. Ekkor szúrtuk ki a tourist info épületét hova gyorsan be is csattogtunk, hogy útbaigazítást kérjünk. Annak ellenére, hogy itt először kicsit problémás volt az angol kommunikáció, kiderült, hogy a szomszéd településről, Montelimarból, jóval sűrűbben közlekedik vonat Avignon irányába. A következő elcsípésére jó esélyünk maradt. A probléma azzal volt, hogy gyalog nem értük volna el, taxira pedig nem szívesen adtunk volna ki. Végül még is az utóbbi mellett voksoltunk. Nem nagyon volt más opciónk.

Megkértük a tourist info-nál dolgozó fiatal hölgyet, hogy segítsen légyszilégyszi és hívjon nekünk franciál egy taxit, hogy kicsit felpörgessük a dolgot. A harmadik környékbeli taxitársaságnál aztán volt is épp szabad taxi. 15 perc ment a levesbe csak a telefonálással. Egy-két buktató ok miatt másik 20 perc volt míg egyáltalán odaért a taxi. Mindez piszkosul nem érdekelt minket, amikor indulása előtt fél perccel felpattantunk a vonatunkra. A taxis srác egyébként brutál jó arc volt. Szerettem volna neki borravalót adni, mert minden rendben volt, kedves, gyors volt és visszapakolta a markomba a plusz másfél eurot amit borravalónak szántam. Megköszöntünk mosolyogva és sprinteltünk a vonathoz.

Egy laza 45 perc vonatozás vissza Avignonba és a délelőttünk ezzel a bakival el is ment. A következő napokban persze extra körültekintőek voltunk, amikor vonatra kellett szállni. Ezzel a kötelező, utazás közbeni malőrt kipipáltuk. Rövid újratervezés után módosítottuk a mai programot és egyből átszálltunk egy Arles felé tartó vonatra.

Van Gogh és a rómaiak

Arles két dologról nagyon híres. Egy felől gazdag római-kori emlékekben – mint ahogy azt már az erre fókuszáló iromány legvégén említettem – másfelől pedig Vincent Van Gogh életének egyik legfontosabb állomása volt. Egy évet élt itt és számos híres festményéhez a város különböző pontjaiból merített ihletet. Az abszint mellett. Mindenesetre kifejezetten tetszett az ötlet, hogy a Van Gogh vonatkozású helyekhez kikerült egy tábla a kapcsolódó festmény másolatával pont olyan irányba forgatva, hogy azt lássuk, amit a művész is láthatott.

Művészünk azonban nem csak festegetett. Furcsa módon szerette kifejezni egy hölgy iránt érzett érzelmeit. Így történt, hogy 1888-ban levágta fülének egy részét, majd papírba csomagolva átnyújtotta egy prostituáltnak. Akitől sajnos nem a remélt reakciót kapta. A nemes hölgy rendőrt hívott, Van Gogh pedig így került az Arles-it kórházba. Időnként kiengedték, de általában visszakerült valamiért, míg végül saját döntése nyomán 1889-ben átköltözött a Saint Remy de Provence-i elmegyógyintézetbe.

A ’Van Gogh séta’ egyik állomása a kórház is, aminek kis belső kertjét ma is le lehet csekkolni. Alapból is érdemes azzal kezdeni, hogy a Tourist’ Office’-ban felmarkoltok egy ’Van Gogh walk’ térképet és ezt követve próbáljátok végigkövetni életének ezen szakaszát. Azon ne nagyon filózzatok mi vezette arra a következtetésre, hogy egy levágott füllel majd levesz a lábáról egy prostituáltatat. Bár nehéz nem elmélázni a dolgon. Én a túl sok abszintra tippelek.

A vasútállomás felől a városközpont felé sétálva a Rhone mentén vezet a legfrankóbb út. Itt botlottunk bele először Van Gogh egyik kedvelt helyébe ahol a „Csillagos éjszaka a Rhone folyó felett” című festményét.

A központba érve viszont az Arlesi kalandunk még az előző napi római hajkurászásnál vette fel a fonalat. Arles is büszkélkedhet egy pofás arénával, ami még hajszálnyival nagyobb is, mint amit mi előző nap Nímesben meglestünk. Viszont úgy éreztük túl sok pluszt nem nyújtana ezért mi egyből a római kori színházra cuppantunk rá. Ez a vizit egy kicsit csalódás volt. Ahhoz képest, hogy semmiféle infót nem kaptunk a jegypénztárnál a hellyel kapcsolatban, még egy mezei két oldalas minimál tájékoztatót sem, a jegy viszonylag drága volt.

Az egyetlen forrás, ami segített jobban elképzelni a városlakók életének ezen aspektusát és az épület eredeti – egyébként eléggé figyelemreméltó – méretét, az egy pici képernyőn vetített rövidfilm volt egy fa árnyékában. Amit csak fél óra sétálgatás után szúrtunk ki. Igaz a film minősége kicsit kárpótolt és jobban el tudtuk képzelni utána az eredeti formáját a dolgoknak, amikor még több mint tízezer embert volt képes befogadni a színház. Ezután körbejártuk még egyszer az épületegyüttest, miközben már be tudtuk lőni, hogy pl. hol öltöztek a színészek, hol ültek a városvezetők stb. Kezdjétek a rövidfilmmel a fa árnyékában a bejárattól kb. 10 méterre.

Ezután megebédeltünk. A madárlátta szendók is finomabbak, ha egy szép parkban fogyaszthatja az ember egy ókori színház romjai mellett. Miután feltankoltunk spuriztunk tovább. Egészen pontosan a ’Place de La Repuliqua’, azaz a függetlenség tér felé. Itt több látnivaló is van. Kapásból két templom. Ezek közül a ’Saint-Trophime’ templom az érdekesebb. A bejáratot közrefogó faragott szobrok a 12. századból valók és nem véletlenül részei a város UNESCO világörökséget képező darabjainak.

A tér közepén található 15 méteres obeliszk pedig egy római kori darab. A torony elvileg eredtileg a cirkusz (nem aréna… itt egy kép a római circus maximusról példának) egyik középső eleme volt és a tér közepére a 17. században került oda. A városig azonban könnyen lehet, hogy nagy utat tett meg, mert egyes források szerint a gránit típus, amiből az obeliszk készült csak Kis-Ázsiában található meg.

Mielőtt folytattuk volna utunkat, felkeltette az érdeklődésünket a ’Boulangerie Soulier’ néven futó pékség/cukrászda. Persze ha már itt voltunk vettünk valami finomságot későbbre. Issteni volt a süti amit itt ettünk és szendók, salik is szép számmal akadtak szóval ajánlott hely egy laza uzsira pl.

Innentől Van Gogh volt a főszereplő. A tértől egy köpésre van a kórház, ahol a fül-levágós sztori után ápolták a művészt és aminek belső udvarát is megfestette. Innentől a fő célunk az volt, hogy minél jobban belevesszünk a város szűk utcáiba. 

Így találtuk a legelbűvölőbb kompozíciót talán az egész két hetes út alatt. Nem kell szavakat fűzni a dologhoz, piszok szép látvány.